2012. április 13., péntek

A legalapvetőbb párkapcsolati tévedés


"Szerelembe esni nagyon nagy hatású tapasztalat. Ha visszagondolsz a saját élményeidre, talán úgy emlékszel ezekre a pillanatokra, mint amikor abbahagytad a keresést. Pedig csak azt kaptad vissza, ami már ott a játszótér sarkában is a tiéd volt, és amit valójában sosem veszítettél el. A különbség annyi, hogy ebben a helyzetben azt hiszed, ez az egész egy másik embertől származik - attól, aki a számodra AZ IGAZI."
Byron Katie így írja le ezt a varázslatos állapotot korszakalkotó, Szükségem van a szeretetedre - vagy mégsem? című könyvében. Aztán kitér arra, hogy valójában ebben rejlik alapvető tévedésünk és a szerelemmel kapcsolatos összes szenvedésünk gyökere: azt hisszük, hogy a szerelem csodálatos érzése a másik személytől származik. Pedig valójában mi magunk vagyunk azok, akik újra visszatalálunk ahhoz a természetes képességünkhöz, hogy együtt áramoljunk a szeretet mindenütt jelenlévő energiájával! Találunk valakit, akire ráirányíthatjuk ezt a nagyszerű érzést, hiszen szeretetet adni önmagában jutalmazó, örömteli élmény. Ezzel egy időben megnyitjuk magunkat a felőle áradó, hasonló intenzitású szeretetáradatnak, ami csak fokozza gyönyörűségünket.
A probléma ott kezdődik, amikor szeretnénk tartósan bebiztosítani magunknak ezt a csodálatos lelkiállapotot. Azt hisszük, örömünk forrása a másik emberben található, ezért elkezdjük őt kontrollálni: csináld ezt, ne tedd azt, maradj ilyen, változz meg - annak mentén, hogy én mit gondolok arról, hogy neked hogyan kéne minden pillanatban a lehető legtöbb örömet szerezned nekem. Hogyhogy nem elég már a másik puszta jelenléte ahhoz, hogy a mennyekbe repítsen? Úgy, hogy belopódzik elménkbe, majd onnan szívünkbe a félelem, a kétség, hogy ez a jó érzés biztos elfogy, elmúlik - hacsak nem teszünk valamit, amivel garantáljuk a folyamatos utánpótlást. Mintha nem létezne elég, vagy legalábbis nekünk nem járna megfelelő mennyiség a szeretetből. Sajnos ezt a hiedelmet az emberek többsége nagyon korán a magáévá teszi, és nehezen jutunk el addig, hogy egyáltalán tudatosítsuk, netán megkérdőjelezzük érvényességét.
Valóban folyamatosan tennünk kell azért, hogy a szeretet állapotában maradjunk - csakhogy ezt az erőfeszítésünket nem a másikra, hanem saját magunkra érdemes irányítanunk. Mégpedig annak érdekében, hogy fenntartsuk saját boldogságunkat. Ezt azzal érhetjük el, hogy kitartóan keressük a számunkra örömet, élvezetet, elégedettséget okozó lelkiállapotokat, gondolatokat, tevékenységeket. Arra figyelünk, amit a társunkban szeretünk, és minden tettében felfedezzük a jó szándékot, még ha nem is azon a módon nyilvánult meg, ahogy azt mi elvártuk volna. Megkérhetjük őt, hogy tegyen valamit másképp, ha válaszát nyitottan fogadjuk - amiben benne van az elutasítás lehetősége is. Ha ez történik, más megoldást keresünk igényünk kielégítésére.
Ja, hogy ez nem könnyű? Eleinte valóban nem az. Ugyanakkor gyakorlással bele lehet jönni, és egy idő után annyira jutalmazóvá válik a folyamat, hogy a világ minden kincséért sem térnénk vissza régi, jól beváltnak hitt, a másik kontrollálására irányuló erőfeszítéseinkhez. Hiszen annyi szeretetet ad magától, ha észrevesszük! Ha csak kérjük őt, és nem terheljük nyomasztó elvárásokkal, sokkal többet tesz meg értünk önszántából, csak győzzük elfogadni! Nemrég egyik kliensemmel is azon dolgoztunk, hogy a párkapcsolatáról szóló panaszáradatot, amivel érkezett, átformáljuk egy, a másikat és a kapcsolatot értékelő, elfogadó hozzáállássá. Sikerült!

Mit tegyünk, ha mindezt elméletben tudjuk, mégsem vagyunk képesek tartósan ebben az állapotban maradni a párkapcsolatunkban? Ha valami annyira zavar a társunkban, hogy úgy érezzük, azt semmilyen módon nem tudjuk elfogadni? Nos, ez esetben tényleg jó megoldás búcsút venni egymástól. Nem felejtve azokat a pillanatokat, amikor átengedve magunkat az örömnek, át tudtuk élni a feltétel nélküli szeretet áldott állapotát. Ha nem tudtuk fenntartani, ne vádoljuk magunkat és társunkat emiatt. Legközelebb már jobban megy, sőt abban a kellemes meglepetésben is részünk lehet, hogy következő társunkkal elfogadóbbak tudunk lenni, és részéről is több elfogadást tapasztalunk majd. Persze csak akkor, ha közben életünk minden színterén gyakoroljuk azt a fajta tudatos örömkeresést, amiről fentebb írtam. Jó gyakorlóterepet nyújtanak ehhez az érzelmileg kevésbé terhelt, kevésé közeli kapcsolatok, például a munkahelyünkön vagy baráti társaságunkban. De akár utcán sétálva is gyakorolhatjuk figyelmünk irányítását a szép, örömteli dolgokra: a madarak csicsergésére, egy régi belvárosi ház gyönyörű homlokzatára, egy vidáman játszó kiskutyára, vagy gyermekére mosolygó édesanyára.

Szakítás előtt mindig érdemes megfontolni, nem valamelyik félrevezető hiedelmünk késztet-e menekülésre bennünket. Például amelyik azt súgja, hogy ha egy kapcsolat elromlott, az már rossz is marad, ami történt, jóvátehetetlen, ha az érzelem távozott, nem tér vissza soha... Biztos te is ismersz olyan kapcsolatokat, amelyek újjászületettek vagy éppen újraindultak egy érettebb szinten. Amíg él bármiféle kötődés a felekben, addig van esély, hogy visszataláljanak egymáshoz, bármennyire fájdalmas jelenleg az együttlét.
Egészen addig bennem is munkált ez a hiedelem, amíg egyszer meg nem történt velem, hogy négy év után újraindult egy kapcsolatom. Azon az estén megfordult velem a világ, és hirtelen darabokra hullott az a korábbi meggyőződésem, hogy ha egy kapcsolat véget ért, az örökre szól. Érdekes módon ezzel együtt néhány további merev és korlátozó vélekedésem is szétrobbant: észrevettem, hogy a szeretet nem csak az általam előírt formákban és helyzetekben érkezhet meg hozzám, és nagyon sokat veszítek, ha elutasítom azokat a szeretet-megnyilvánulásokat, amelyek nem illenek bele az elképzeléseimbe. Hirtelen filmszerűen lepergett előttem az összes korábbi kapcsolatom, és élesen kiemelkedtek azok a jelentek, amikor nem vettem észre vagy elutasítottam a másik fél szeretetét csak azért, mert nem az általam elvárt módon fejezte ki.
Hiszem, hogy kellő nyitottsággal és bizalommal a szerelem időről-időre újjászülethet egy kapcsolaton belül is. Azért igazán nem érdemes más partnert keresni, hogy újra végigjárjam a kiábrándulás jól ismert útját. Persze az is lehet, hogy addig kell ismételnem ezt a fájdalmas körutazást, amíg nem születik meg bennem az igazi elhatározás, hogy eztán tényleg másképp akarom csinálni. Veszem a fáradtságot, hogy magamat alakítsam olyanná, aki képes a szeretet állapotában újra és újra visszatérni, és ott minél hosszabb időt eltölteni. Ez pedig nem az aktuális páromtól függ, hanem csakis saját magamtól."

Forrás: Domján Mónika - Ezo tér magazin

2012. március 5., hétfő

Te írod a forgatókönyvet!


"Hozzásimultam a szoba pirkadó reggeli félhomályában, a testemet eljegesítő félelem oldódni kezdett bőre melegében és az ajkáról felém gördülő szavakban: "Ami közöttünk történik, az egy film..." Rám nézett, és megkérdezte: "Tudod mi lesz a vége?" Belenéztem hatalmas, barna szemeinek mély tükrébe, és vártam, hogy folytassa. Megfogta a kezem, és azt mondta: "Rajtunk múlik, a mi kezünkben van..."

Két napja jöttem haza Kairóból, ott zajlott ez a történés, hazaindulásom reggelén. Rám talált a szerelem és az álomférfi. Én hívtam be őt, én teremtettem ezt a szerelmet. Tavaly januárban meguntam saját párkapcsolati illetve annak hiánya miatti szenvedésem, és figyelmemet fokozatosan arra irányítottam, amit szeretnék. Mesélni kezdtem. Meditációs állapotban meséltem jelen időben a szerelmet, amit élni vágytam. Meséltem a férfiról, aki a tenyerén hordoz, akinek vágya az , hogy törődjön velem, akit boldoggá tesz az, ha engem boldoggá tehet. Meséltem, és közben persze visszhangzottak bennem a spirituális olvasmányaim mondatai. Zsongott a fejem attól, hogy ez így nem helyes, nem várhatom a boldogságom mástól, és nem dolga a páromnak az, hogy az én szükségleteimet kielégítse, különben is csak azért vágyom erre, mert ott az a gyermekkori sérülés, bla-bla-bla... Megrántottam a vállam, mert rájöttem, hogy egyáltalán nem érdekel, spirituális mit hogyan kéne, én erre vágyom, és kész. Döntöttem, nem érdekel a spirituális fejlődés meg a tanulnivalók, a vágyaimat szeretném élni. Meséltem tovább. Könnyű volt, mert ott volt a közelben a volt kedves, akit még mindig szerettem volna álomférfivá formálni, de egyáltalán nem volt az, így az, ahogy velem viselkedett, folyamatosan megmutatta, hogy mit szeretnék. Éppen az ellenkezőjét annak, amit vele tapasztaltam.
Januárban kezdtem a mesét, amivel hívtam a szerelmet és Őt. Március elején elutaztam Egyiptomba, ahol egy helyi spirituális közösség tengerparti elvonulásán tartottam meditációkat és szertartásokat, és ott volt Ő is. Az első pillanattól kezdve emlékszem a szemére, ami folyamatosan kísért az elvonulás ideje alatt. Az elvonulás végén adott nekem egy láncon lógó kulcsot, azt mondta ez a kulcs a szívéhez. Azt is mondta legyek a felesége, pedig két szót sem beszéltünk még. Újabb ajándékok következtek, csillogó, rózsaszín szívek. Nem mondtam neki semmit, csak elfogadtam a rajongását, ami simogatott. Itthon az oltáromra helyeztem az ajándékait, és kértem az Istennőt, küldje el nekem a Kedvest, aki úgy tud értem rajongani, mint Ő. Eszembe sem jutott, hogy Ő lehetne a Kedves, akit hívok.
Júniusban visszautaztam Egyiptomba, és Ő volt az első, aki eljött hozzám gyógyításra. Azzal a szándékkal indult el a lelkével való találkozásra, hogy feleséget szeretne és gyermeket. A gyógyítás után elmondtam neki, hogy nem engem keres, csak azonosít engem azzal az érzéssel, amit átélni szeretne. (Ez részben igaz volt, de csak most értem meg, hogy teljesen mást jelentett, mint amit én akkor értettem alatta.) Lefordították neki, bólintott, majd amikor kettesben maradtunk, a szembe nézett, ugyanazzal a rajongással, és azt mondta, hogy szeret. Egyáltalán nem vettem komolyan, de továbbra is simogatott a rajongás, amivel körbevett. Ő mindent rám hagyott, nem vitatkozott, de továbbra is felém tárta a szívét, és körbevett rajongó szerelmével. A tenyerén hordozott, úgy, ahogy az kértem. De én kitartottam amellett, hogy a Kedves az nem Ő.
A tűz, ami felém lobogott, perzselt, és lassan felébresztette bennem a játszani vágyó kedvet. Vágytam összetalálkozni közelebbről, csak néhány pillanatara. Nézett engem a visszapillantó tükörből, és én viszonozni kezdtem a pillantását. Kinyílt a térben a varázslat, egyetlen érintés nélkül, csak a pillantások találkozása elég volt ahhoz, hogy szenvedéllyel teljék meg a levegő körülöttünk, és mi átemelődtünk téren és időn túlra. Egyedül maradtunk, és Ő ismét szívet ajándékozott, saját, dobogó, nyers szívét kínálta nekem. Ez is benne volta mesémben, én mégis megijedtem. Mit kezdjek ezzel a pillanattal, ami annyira gyönyörű, és közben annyira rémisztő? Ismét megkérdezte, hogy lehet-e a férjem, és én gondolkozás nélkül azt feleltem, hogy nem. Kitárt varázsállapotban váltunk el, és én hazautaztam.
Itthon vettem észre, hogy amit játéknak gondoltam, mélyen megérintett, és vágyakozni kezdtem, Őrá. Kimondtam én is, hogy szeretem, de még mindig azt gondolta, hogy egy lesz a találkozások sorában, de nem Ő lesz az Egy. Majd elkezdtem magam lebeszélni a vágyról, és elkezdtem magam visszahipnotizálni a volt kedvesbe. Önszabotázs-akcióm újra beindult, és toltam el magamtól mindazt, amire vágytam, és amit be is meséltem az életembe.
Szerencsére az időnek nevezett illúzió tovább folyt, és én ismét Egyiptomban találtam magam. És megjelent Ő is, szinte a megérkezésem pillanatában. Néhány napon keresztül még játszott az elmém, hol közelebb engedtem őt, hol eltoltam. Végül megadtam magam, de még mindig azt gondoltam, hogy semmi komoly, egy szerető, akivel jó időt tölteni. Aztán egy hét alatt minden átalakult, egyre jobban kinyílt felé a szívem, és egyszer csak észrevettem, hogy szerelmes vagyok, és Ő a Kedves, akit hívtam. Minden felgyorsult, mire ezeket a sorokat olvasod, én már férjhez mentem, és Kairóban élek.
Tündérmesébe csöppentem, amit én hívtam életre azzal, hogy igent mondtam a vágyaimra, és folyamatosan elengedtem mindazokat az önkorlátozó és önsorsrontó hiedelmeket, amelyek addig akadályozták vagy jelentősen lassították az álmaim manifesztálódását. Játszva-Teremtő Szemináriumaimon és ezzel kapcsolatos csoportjaimon, kurzusaimon sokszor kérdezik tőlem, hogy mennyi idő szükséges a vágyaink megtestesüléséhez. Nincsen rá recept, minden csupán azon múlik, hogy mekkora bennünk az ellenállás. A szerelem, mait a mesémmel hívtam, két hónap alatt testi közelségbe érkezett, de nekem szükségem volt egy újabb fél évre ahhoz, hogy tényleg be is engedjem. Írtam arról, hogy még a júniusi varázslatos megérintődés után is beindult nálam az önszabotázs-akció, a volt kedves felé irányítottam a figyelmem, és megpróbáltam magam rábeszélni, hogy ő az igazi.

"Ha félek attól, hogy valami túl jó lesz, akkor problémákat gyártok." (Chuck Spezzano: Ha fáj, az nem szerelem)

Több évembe telt, mire rájöttem, hogy ragaszkodásom a volt kedveshez egy eszköz számomra, hogy problémát csináljak magamnak olyan helyzetekben, amikor minden jó lehetne. Valahányszor minden jól ment az életemben, áradt felém a siker, az elismerés, a szeretet, azonnal késztetést éreztem, hogy figyelmemmel a volt kedves felé forduljak. Mert tőle nem kaptam elismerést, illetve minden erejével harcolt a szeretet ellen, amit irántam érzett, és ezért azt az esetek 90 százalékában nem is mutatta ki. Én persze ilyenkor elszomorodtam, magamba zuhantam, és már el is indultam lefelé a lejtőn, megállítva az életemben addig tapasztalt áramlást.
Gyönyörű leplekbe burkolt önszabotázst játszottam éveken át. Azt játszottam, hogy mindezt a kettőnk közötti szeretetért teszem, miközben végig a megszűnéstől rettegő ego játszott velem káprázat-színdarabot. Gyermekkorom óta hordozom magamban azt a sérülést, hogy nem akarnak. Magzatként azonosultam édesanyám félelmeivel és a fájdalommal, hogy apukám nincsen mellette, nem támogatja őt a várandóssága alatt. Ebből született bennem egy mintázat, amely elrejtőzött az elme mély bugyraiban, hogy aztán előbukkanjon azokban a helyzetekben, amikor minden jól ment. Évek alatt fokozatosan értettem meg a mintázat működését, fokozatosan mondtam neki búcsút, de azért az tovább működött, egyre finomabb, nehezebben észrevehető formákban.
Valószínűleg neked is vannak önszabotáló mintáid, amelyekkel újra és újra aláásod a saját boldogságod. Ezt a mintázatot Eckhart Tolle Új Föld című könyvében fájdalomtestnek nevezi:
"A fájdalomtest a legtöbb emberben benne élő, félig önrendelkező energiaforma, érzelemből álló entitás. Megvan a maga primitív értelme, amely egy ravasz állatéhoz hasonló, és intelligenciája elsődlegesen a saját életben maradására irányul. Mint minden életformának, időről időre neki is kell "táplálkoznia" - új energiához jutnia -, és az "étel", amire önmaga újratöltéséhez szüksége van: olyan energia, amely összefér a sajátjával. Más szóval: olyan energia, ami az övéhez hasonló frekvencián rezeg. A fájdalomtest bármilyen, érzelmileg fájdalmas élményt táplálékként tud hasznosítani. Ezért virul a negatív gondolkozáson és a kapcsolati drámákon. A fájdalomtest: boldogtalanságfüggőség."
A Tolle-idézet után abbahagytam a cikk írását, mert el kellett sietnem arra a programomra, amely a Rezgés-Kör nevet viseli. A Rezgés-Kör célja az, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy problémáink megoldása nem a cselekvésen múlik, hanem a rezgéseink átalakításán. A hétfői Kört azzal zártuk, hogy az egyik előhozott probléma kapcsán hosszan beszéltem arról, hogy vannak helyzetek, amelyekben az a legjobb, ha nem reagálunk rájuk. Kilépünk  a bennük való szereplésből, a történésnek adott töltésből, azaz sem rossznak, sem jónak nem bélyegezzük, csak figyeljük, és közben jól érezzük magunkat. Bízunk abban, hogy az életünk értünk van, bármi is történik, abból kisülhet valami, ami a tágasságba és a boldogságba visz, és ezt úgy tudjuk támogatni, ha nem kezdjük etetni a fájdalomtestet, hanem benne maradunk az öröm állapotában, vagy visszatalálunk oda.
A Rezgés-Kör után hazamentem, és gyorsan el is kezdhettem gyakorolni mindazt, amiről tanítottam, és mindazt, amiről Tolle ír. A pillanat új fejezetét kezdte írni a tündérmesémnek. Eljött a szakítópróba.
Egy levél várt Kairóból, a Kedves felkereste egy közös ismerősünket, beszélt neki a hirtelen felbukkant kétségeiről. Hogyan érinti majd az ő politikai karrierjét, ha kiderül, hogy egy külföldi nőt vett feleségül, aki ráadásul még mindenféle, saját vallása szempontjából bűnös, varázslásnak minősíthető dologgal foglalkozik? Volt a levélben négy feltétel is a házasságunkat illetően, ami ultimátumszerűen hangzott. Elolvastam a levelet, és kerestem a korábbi reakciómintáimat - pánik, sírás, elkeseredés -, de semmi ilyesmit nem találtam, csak nyugalmat. Persze később mégis beindult a félelem. Mert a Kedvest nem lehetett elérni, ez az ő mintája, a magába zuhant állapotaiban eltűnik saját létezése vákuumában, és ez megmozgatja az én legmélyebb félelmem: hirtelen egyik pillanatról a másikra eltűnik a szeretet, és ezt még csak nem is közlik velem. Később beszéltünk, ott volt az én zavarodott Kedvesem, félelmek közepette, és éppen én is a félelmeimmel vesződtem, mert tőle vártam volna, hogy adjon megnyugvást, biztosat, amibe kapaszkodni tudok. Nem tudott, hisz éppen ő sem volt nyugodt, csak annyit tudott mondani, hogy adjak neki időt.
A telefont után elkezdtem magam visszalélegezni arra a helyre, ami a félelmek mögött van, a Lélekbe. Kiléptem a minősítő gondolatokból, nem etettem tovább a fájdalomtestet, hanem egyre beljebb léptem, oda, ahol minden Egy. Lépkedtem egyre beljebb a Lélekbe, a szemlélődésbe, a jóra és rosszra osztottságon túlra, a félelmeken túlra, oda, ahol minden Egy. Bízva abban, amit már olyan sokszor elmondtam, és gyakoroltam is sok helyzetben: az életem értem történik, és engedem, hogy vigyen, bízom az áramlásban.
Ez a helyzet más, mint amilyenekben eddig gyakoroltam a megadást és a bizalmat. Miben más? Abban, hogy a múltban hasonló helyzetekben újra és újra elvéreztem. Van bennem egy mély, magzatkori sérülés, az ilyeneket Chuck Spezzano mester-ego programnak nevezi: A mester-ego programok az elme azon gyökér-problémái, amelyek meghatározzák életünk alap-mintázatát. Ezek a minták az elme legmélyebb és legrejtettebb területeiből származnak, és azért tűnnek megváltozhatatlannak, mert jól el tudnak bújni."
Spezzano több csoportját megnevezi ezeknek a mester-ego programoknak, az egyik csoport a konspirációké, és én egy ilyen összeesküvéssel találtam magam szembe a párkapcsolataimban: "A nemakarnak érzése az tipikus szívfájdalom, ami gyakran átfordul nemakarnak összeesküvésbe... Amikor a trauma az anyaméhben kezdődik, akkor mindig hozzákapcsolódik az önpusztításnak egy bizonyos szintje."
Mi történt velem, amikor szembesültem a Kedves zavarodottságával? Azonnal bekapcsolt bennem a "nemakarnak" összeesküvés, felébredt a fájdalomtest, és enni akart. Kereste a jeleket, amelyekbe kapaszkodva újra bebizonyíthatja, hogy a vége mégis az, hogy nem kellek. A múltban sokszor sikerre is vitte küldetését, mert általában addig csűrtem-csavartam a dolgokat, amíg be nem bizonyítottam, hogy nem kellek, miközben halálra sebződtem a játszmában, és a másikat is halára sebeztem, az ego pedig diadalmasan megerősítette magát az összeesküvésben.
Ráadásul az emberiségnek is van egy kollektív meséje a szenvedésről. Ez a mese arról szól, hogy a szenvedés az életünk elkerülhetetlen része, és bizony vannak dolgok, amelyeknek hihetetlen fájdalommal kell járniuk. És a párkapcsolati veszteség tutira közéjük tartozik. Belefutottam én is ebbe a mesébe. Éppen csak visszaérkeztem a Lelkembe és a szeretet tapasztalásába, amikor az ismerős, akivel Kedvesem a kétségeit megosztotta, nagyon szeretett volna velem együtt érezni, és ehhez előbb be akarta bizonyítani, hogy mennyire összetört a szívem. Mondtam neki, hogy jól vagyok. De ő csak hajtogatta tovább, hogy az nem lehet, hiszen megkérték a kezem, beszéltem is a házasságról több embernek, és most, amikor ebből a férfi hirtelen kihátrál - valamiért szerette volna azt is bebizonyítani, hogy ez a vége, és persze ez alaposan megérintette az én kétségeimet -, az bizony összetöri a szívet, és nagy fájdalommal jár. Igen, lehet ezt is választani, és éveken át ezt is választottam. De meguntam, mert a szenvedés sehová sem visz. Illetve ez sem igaz, hiszen a szenvedés keresztjén való függés pont oda juttatott el, ahol most vagyok. Meguntam a szenvedést, és ráébredtem arra, hogy az öröm kelyhében lebegést is választhatom helyette. Örülök annak, hogy szeretem már magam annyira, hogy ebben az engem eddig elvéreztető helyzetben is tudtam választani, és az eddigi automatikus fájdalom-reakció helyett az öröm és a Lélek mellett tudtam dönteni.
Sokszor szembesülök azzal, hogy amikor erről beszélek, az emberek valamiért azt gondolják, hogy ez csak kiválasztottaknak sikerülhet. Nem vagyok kiválasztott, egy éve még nekem sem sikerült. De azóta sokat gyakoroltam valamit, amit veled is szívesen megosztok. Azt gyakoroltam, hogy szeretem magam. És szeretni magam azt jelenti, hogy abbahagyom azon gondolatok és érzések melengetését, amelyek számomra rossz érzést okoznak. Ebben a helyzetben is ezt tettem. Mi okozta a rossz érzést? Az, hogy a bizonytalansághoz, a Kedves kétségeihez én automatikusan még mindig azt kapcsolom, hogy nem kellek. Jóleső számomra ez a gondolat és a hozzá kapcsolódó érzés? Nem. Akkor gondolhatok mást. Gondolhatom azt, hogy mennyire mélyen szeret engem, és milyen fontos ez a szerelem számára, hiszen szembeszáll a családjával és a legsötétebb félelmeivel is.
Ezt te is bármikor megteheted! És itt álljunk is meg. Sokszor érkezik az emberektől erre egy szintén automatikus reakció: "De ez iszonyatosan nehéz!" Amíg ezt mondogatod, nehéz is lesz. Jólesik azt hinni, hogy nehéz az, amit szeretnél megtenni? Nem? Akkor szeresd magad annyira, hogy abbahagyod, és helyette azt mondod: "Könnyedén megteszem, amit szeretnék."
Szeretném felhívni a figyelmedet a másik kulcsszóra is: gyakorlás. Bármit átírhatsz az életedben, mert amit valóságnak érzékelsz, az nem más, mint egyéni és kollektív meggyőződések halmaza. Azaz sokszor ismételt gondolat. Ez azt jelenti, hogy dönthetsz úgy, hogy az eddig ismételt helyett egy másikat kezdesz ismételgetni. Csak a kitartásodon és az eltökélt ismétléseden múlik, és megtörténik benned a változás, ami átrendezi azt is, amit kívül érzékelsz.
Szerettem volna fogyni, de nem szerettem volna salátán és gyümölcsön élni, csak azért, mert az emberiség azt meséli magának, hogy így lehet kilókat leadni. Szeretem a tésztát és a kenyeret, de én is azt kapcsoltam hozzájuk, hogy hizlalnak. Elengedtem ezt a meggyőződést, és magamévá tettem egy másikat: minden elfogyasztott falat karcsúsít engem. Azóta a testem látványos átalakulásba kezdett.
A "nemakarnak" összeesküvésem is csak egy meggyőződés, azt is átírhatom. És erre adott lehetőséget ez a szituáció, ráláttam, hogy még mindig ott van, egyre tisztábban rajzolódnak ki azok a gondolatok, amelyeket a magzatkori tapasztalás miatt ismételgetek, és így most választhatok helyettük jobban tetszőt. Te is megteheted. Minden szakítópróba elhozza neked a lehetőséget, hogy kilépj a szenvedéshez való ragaszkodásodból, és a szerelem mellett dönts. A szerelem személytől független, önmagában létezik, az a kitágultság, amelyben visszaérkezel saját Forrásodba, eltávolodsz a jóra és rosszra osztottság illúziójától, és csak létezel az Egyben. A szerelem a mindentől független boldogság állapota.
Vajon merre indul el a Kedvesem? A félelmeiben ragad, vagy visszatér a szívéhez? Nem tudom, De egy biztos: ha elmerülök a saját félelmeimben és a szenvedésben, az tutira nem segít. Ha a boldogságom választom, az az áramlásra hangol, és arra visz, ahol léteznem jó. Ezt ajánlom neked is. Légy boldog, és minden a helyére kerül az életedben! Te írod a forgatókönyvet. Ha happy end-et akarsz, akkor válaszd azt, hogy most itt, ebben a pillanatban boldog leszel!

Utóirat: A szívét választotta, mert én is azt választottam, hogy belül teszem rendbe a dolgokat, és a félelmek helyett a szerelem mellett döntök."

Forrás: Veres Kriszta - Ezo tér magazin

2012. március 1., csütörtök

Házi feladat magányosoknak!


"Még soha nem voltam magányos, elképzelni sem tudom, hogy milyen lehet, ezért még soha nem voltam magányos...
Érted, ugye, hogy ez egy körforgás? Ha megteremtetted magadnak a magányt, arra is képes vagy, hogy társat teremts magadnak, akivel igazán boldog lehetsz. Sose érd be kevesebbel az igazi szerelemnél, mert amíg beéred kevesebbel, nem találhat rád az, akire egész életedben vágytál.

Ha te is vágysz rá, hogy legyen valaki a szívedben, végezd el a következő feladatot. (Nem mondom, hogy játékot, mert annál azért nehezebb a dolog.)
Mindennap legalább fél órán keresztül légy teljesen nyugodt körülmények között, egy füzettel és egy tollal a kezedben, és írd össze, hogy mitől lennél te jó társa valakinek. Ne foglalkozz azzal, hogy milyen legyen az a valaki, ne is gondolj senkire, csakis saját magadra, arra, hogy minél több dolgot írj össze magadról, arról az emberről, aki kitűnő társa lesz valakinek. A legapróbb dolgok is számítanak, úgyhogy mindennap tégy hozzá újabb és újabb gondolatokat! (Például: szórakoztató vagyok, bármiről lehet velem beszélgetni, jól főzök, szeretek szerelmeskedni, hűséges típus vagyok...)
A cél az, hogy önmagadat főnyereménynek lásd, olyan csodálatos, fantasztikus társnak, akiért ölre mennek a másik nem képviselői. Amint ez megtörténik, amint őszintén elhiszed, hogy egy boldog pár egyik tagja lehetsz, meg fog érkezni a másik fél is."

Forrás: Vonzó Vera - Ezo tér magazin

2012. február 20., hétfő

Akcióban a meditáció (Kőszegi Zsuzsa)


"Nagyon sokszor a tudatunk, beszédünk és a testünk nincs összhangban, mintha nem is egy helyen lennénk. Először megérkezik a testünk valahová, utána elkezdünk valamit mondani, de a tudatunk még máshol jár. Még azzal foglalkozunk, hogy mi történt 10 perccel azelőtt, tegnap, vagy akár egy fél éve. Így amit mondunk, vagy teszünk, nem a jelen helyzetre vonatkozik, és ilyenkor nem is tudjuk a lehető legjobbat kihozni belőle. Sőt! Amikor nagyon sietünk, már a tudatunk ott jár a másik helyen, ezért sem itt, sem ott nem vagyunk 100%-ban. Kapkodunk, nem igazán figyelünk arra amit csinálunk, ettől persze nem érünk előbb oda. Azt gondoljuk, majd később lazítunk. De mikor? Majd akkor, ha már ott leszünk! És addig? Stresszesek maradunk vagy fokozzuk még? Mikor akarunk boldogok lenni? Holnap? Két hét múlva, amikor szabadságon leszünk?
Nézzük meg a naptárunkat! "Ma 8-tól 5-ig dolgozom, ezt túl kell élni valahogy, s utána boldog leszek." Ilyenkor nem is vagyunk tudatában annak, hogy mit határoztunk el. Úgy döntünk, hogy nem fogjuk élvezni a helyzetet - és ez nagyon jól megvalósítjuk.
Munka vagy kényszer? Amiről azt gondoljuk, hogy rossz, azt ügyesen végigszenvedjük, pontosan úgy, ahogy azt elterveztük a "naptárunk" szerint. Amikor viszont jól akarjuk érezni magunkat, az már nem megy ilyen könnyen, és rövidebb ideig is tart, mint ahogy azt szeretnénk.
Csináljunk egy másik naptárat! Mi az idő? Amikor jól érezzük magunkat, nagyon gyorsan elrepül, amikor viszont rosszul, akkor nagyon hosszúnak tűnik. Újratervezés!
Mikor akarunk boldogok lenni?
Most?
Ha most nem, akkor mi a garancia arra, hogy később igen?
Miért nem élvezzük teljesen az adott pillanatot? Tényleg jól látjuk a helyzetet? Hiszen mellettünk valaki örömmámorban úszik. (Idióta?) Nem elég, hogy nem vagyunk jól, még mások boldogságát is zavaró tényezőnek találjuk. Lehet, hogy csak a saját véleményünk társaságában ülünk? Hányszor tapasztaltuk már, hogy nem ugyanaz, ahogy a dolgokat látjuk, és ahogy azok vannak? Miért nem akarjuk ezt elfogadni és tudatosan használni?
Amikor stresszesek vagyunk, a cselekedeteink ügyetlenek, és az eredmény zavaros lesz. Amikor mindez elmúlik, akkor már legalább húsz nagyszerű ötletünk van, hogy mit lehetett volna csinálni. Ezek a lehetőségek mindig ott voltak, de mi nem láttuk őket, mert "azt hittük, hogy amit látunk, az az igazság." Ezért úgy gondoltuk, hogy nincs választási lehetőségünk és a korlátaink valósak. Ilyenkor mit látunk odakint, és hol van a boldogság?
Amikor egy órát egyedül vagyunk, annyi minden történik! Megmentünk valakit, új céget alapítunk, elutazunk Hawaiira, meghódítjuk Hollywoodot, vagy - ha nagyon negatívak vagyunk - már megint megbukunk a vizsgán, nem kapjuk meg az állást, visszautasítanak minket, összetörjük az új kocsit, stb. Ez azt mutatja, hogy megállás nélkül gondolkodunk. Nincs tér vagy szünet a gondolatok között. Melyeket vesszük komolyan és miért éppen azokat?
Amerikában azt kérték tőlem, hogy hagyjam a csomagomat a kocsiban, megdöbbenve vettem észre, hogy ez nem olyan egyszerű dolog. Én Magyarországról jöttem, ha itt valaki a kocsiban hagyja a csomagját, akkor hamarosan se csomag, se kocsi. Ez vajon mi? Intuíció vagy paranoia? Tényleg azt látjuk, ami van, vagy pedig korlátozott élet-tapasztalatainkat visszük magunkkal, amelyből mindig egyre több van, és amelyeket rávetítjük a helyzetre? Minden helyzet más és teljesen új.

Ha nem értjük meg, hogy hol van a boldogság forrása, akkor két dolog fog mozgatni minket: valamitől félünk, vagy valamit remélünk. "Nincs a világon se jó, se rossz: a gondolkozás teszi azzá." (Shakespeare) Vagyis nincs elválasztás a látó és a látott dolog között, csupán a saját mozinkat nézzük, és nem tudjuk, hogy mi vagyunk a rendezők. Jónak vagy rossznak ítéljük meg a helyzeteket, és ettől függően próbáljuk megtartani vagy elkerülni őket. Ezért nem vagyunk szabadok, és nem tudjuk "csak úgy" élvezni a helyzeteket. Az élet a "lentek és fentek" állandó áramlata lesz, melyre mintha nem lenne ráhatásunk.
Ezért tanított Buddha arról, hogy mi a boldogság forrása, és hogyan vannak a dolgok. Nem a tárgyak lesznek a boldogok, hanem a tudatunk. Mi vetítjük rá valamire, hogy szükséges ahhoz, hogy jól érezzük magunkat - és persze ennek ellenkezője is igaz. Ha pedig nagyon vágyunk valamire és végre sikerül megszereznünk, akkor a legtöbbször kiderül, hogy mégsem okoz örömöt, s valami más kell. Nem tudjuk, hogy mi az, ami valóban jó nekünk. A boldogság, amit keresünk, mindig ott van bennünk. Azért, hogy ezt meg is tapasztaljuk és az életünk részévé tegyük, Buddha a meditáció módszerét adta. Hogyan tudunk minden helyzetet élvezni? Van néhány pillanat, amikor nem félünk, és nem remélünk, amikor nem akarunk máshol vagy mással lenni, amikor spontánul és erőfeszítés nélkül vagyunk képesek olyan dolgokra, amit nem is gondoltunk volna lehetségesnek. Ez nagyon ritka és hamar eltűnik. A meditációban éppen azt gyakoroljuk, hogy minden pillanat ilyen legyen, hogy ne a múltban vagy a jövőben járjunk, hogy a tapasztalót és a tapasztalt dolgot ne szétválasszuk, hanem egységként éljük meg. Képesek legyünk a teljességünkkel dolgozni.
Mindenki mást lát meg ugyanabban a térben. Van, aki kellemes embereket, van, aki birtokolni való dolgokat, van, aki egy koszt a földön. S mindenki azt hiszi, hogy az igazságot látja.
Azért meditálunk, hogy mindig az egész teret tapasztaljuk, ne csak a töredékét és a korlátokat, így a tér, melyben minden megjelenik, információvá válik a számunkra. Amikor azt látjuk, ahogy a dolgok vannak, az félelem nélküli bölcsességet eredményez, és feltételek nélküli örömöt tapasztalunk, mely spontán jelen van bennünk. Mivel nincs elválasztás a látó és a látott dolog között, nem tudjuk elválasztani a mi örömünket másokétól, így megjelenik bennünk a határtalan, aktív együttérzés. Buddha legmagasabb tanításai szerint a tudatunk természete tér, s ennek tulajdonságai a félelem nélküli bölcsesség, a spontán gyönyör és a feltételekhez nem kötött, aktív együttérzés.
Azért végzünk formális gyakorlatokat, hogy az élet minden helyzetében képesek legyünk a teljességünkkel dolgozni. Ne félelemből és elvárásokkal döntsünk, hanem úgy, ami a leghosszabb távon a legtöbb lény javára válik. Például elhatározzuk, hogy megértőbbek leszünk valakivel, de abban a pillanatban, amikor előttünk áll, úgy érezzük, mégsem vagyunk erre képesek. Ha ez sokszor megtörténik, akkor azt a benyomást ültetjük el magunkban, hogy mi nem vagyunk "képesek". Így alakulnak ki a korlátok, és elveszítjük a bizalmunkat a tudatunk erejében. Azért használjuk a meditációt a megértett információ és a cselekedet között, hogy képesek legyünk megváltoztatni a helyzetet. "A szabadságért minden pillanatban meg kell küzdenünk." (Láma Ole Nydahl)
Minden pillanatban lehetünk nagyszerűek és nem annyira nagyszerűek. Ezt a harcot nyerte meg Buddha is. Ennek pedig a legjobb eszköze a meditáció."

Forrás: Kőszegi Zsuzsa (Buddhizmus ma magazin)

2012. január 24., kedd

Gyermekeink "elengedése" (Kryon)


"Kérdés:
[...] A hatodik könyvben beszélsz gyermekeink elengedéséről. Két fiú (19 és 17 évesek) édesanyjaként örökösen aggódom értük: lesz-e állásuk, boldogok lesznek-e stb. Elmagyaráznád nekem, mit is értesz gyermekeink "elengedése" alatt? Sok szeretettel - egy családtag
Válasz:
A figyelmeztetés arra vonatkozik, hogy önmagatokkal törődjetek. Minden gondos szülő, amíg csak él szeretni fogja gyermekét, és figyelemmel követi sorsát. De sokan saját életüket is aszerint élik, hogy mi történik gyermekükkel. Ezért arra kérlek benneteket, hogy találjátok meg belső egyensúlyotokat. Legyetek szeretetteljesek  és segítőkészek, de ne engedjétek, hogy gyermekeitek életének történései teljesen lekössék figyelmeteket. Mert ha így van, akkor átvállaljátok a felelősséget az ő szabad döntéseik felett. Közben nem törődtök magatokkal és saját spirituális fejlődésetekkel, s lemondotok saját erőtökről.
A legjobb dolog, amit felnőtt gyermekeidért tehetsz az nem más, mint hogy egész életükben szereted őket, és küldöd nekik a fényt. Légy ott, ha szükségük van rád, de ne akard helyettük élni az életet."

Forrás: Lee Carroll: Kryon - Új gondviselés

2011. december 26., hétfő

Boldog Karácsonyt kívánok Mindenkinek! :)



Minden kedves Olvasómnak kívánok Békés Boldog Karácsonyt!

Kívánom, hogy ez a Béke és Szeretet ne csak ezen a néhány napon lopja be magát a szívünkbe, hanem  minden egyes nap legyen jelen az életünkben!

Őszinte Szeretettel:
Andi :)

2011. december 23., péntek

Dimenzióváltás - Jézus üzenete, leírta: Gaál Sarolta


"Új Ég és Új Föld adatik"

"A Földön óriási átalakulási folyamat zajlik, immár több mint 2000 éve. Ezt a folyamatot hívjuk, Felemelkedésnek. Ennek a folyamatnak a vége felé tartunk, befordultunk a célegyenesbe.

Jelenleg látszólag a káosz az úr a világban, ám ez ennek a folyamatnak a természetes vele járója, mivel, ahogy nő a világosság, úgy kerül felszínre egyre több sötétség. Jelenleg még a kegyelmi időszakot éljük, még van lehetőség dönteni az egyénnek, hogy mit választ, amíg a Föld a harmadik dimenzióban tartózkodik. A Felemelkedést, az egységben élést, vagy marad az EGO szintű működésben. Minden lénynek lehetősége van erre, hogy saját szabad akaratából döntsön, mit választ. A Föld, mint tudatos létező úgy döntött, hogy magasabb szinten akar élni, mint sok-sok időn keresztül. Ezt a kérését támogatták és ma is támogatják. A teremtésben, még ilyen, egyszerre kétdimenziós váltásra még nem volt példa. Más bolygók is döntöttek már így, és jelenleg is vannak ilyen átalakulások, hogy magasabb rezgésszinten szeretnének létezni.

A Maja-naptár pontosan jelzi egy világkorszak végét, azt is jelezve, hogy egy nagy fejlődési lehetőséget kapva, GLOBÁLIS SPIRITUÁLIS FEJLŐDÉSI lehetőséget kaptunk, tudatra ébredési lehetőséget. Kik vagyunk valójában? Egységben, békében, szeretetben akarunk élni vagy továbbra is az elszigetelődést választjuk. Ezt kinek-kinek magával szükséges tisztáznia.
A felemelkedés kezdetét R. Steiner a János Evangélium című könyvében nagyon szépen írja le, ezért most röviden beszélek erről. A Krisztus impulzus, mely a Földre újra lehorgonyozta a szeretet energiát, mivel addigra az emberiség nagy része elfelejtette, hogy miért élünk itt a Földön, a Krisztusi áldozat ezért vált szükségessé, hogy a szeretet, mint energia újra áramolni tudjon a Földön. Ez az időszak volt szellemi szempontból a legsötétebb korszak.

A felemelkedési folyamatot sokan kísérik figyelemmel a magasabb szférák lakói közül. Szeretettel teli Lények sokasága segíti az emberi testben tartózkodó lelkeket, hogy megkönnyítsék az átmenetet. A dimenzióváltásról már a régi iratok is írtak, mely a Krisztusi Mennybemenetel óta vált lehetségessé. Vannak, akik ezt az idők kezdete óta tartó folyamatot valami hókusz-pókusznak fogják fel, de ma már a természettudósok is azon az állásponton vannak, hogy valami történni fog. Beszélnek pólusváltásról, az elektromágneses tér változásairól, földkéreg elmozdulásról és ezek velejáróiról. Sok információ kering a köztudatban arról, hogy maga az átlépés mikor fog megtörténni, erről biztos tudásunk nincs.
Jelenleg a 3., 4., és az 5. dimenziós terek, egyidejűleg vannak jelen. Már vannak a Földön 5. dimenziós rezgésszintet elért terek is. A 3., 4. dimenziós létformák az 5. dimenzió szintjén nem léteznek, éterikusabb, félanyagi testek vannak. Az 5. dimenzióból már nincs kötelező visszaszületés az anyagi világba - értsd 3. 4. dimenzió - de aki azt választja, hogy leszületik segíteni az itt tartózkodóknak, megteheti. Azon a frekvencián már nincs se harag, se gyűlölet, se aggódás. Letisztult energiák, letisztult lelkek világa. A magas rezgésszám miatt, minden gondolatnak, érzésnek szinte azonnali "eredménye" van.

Az átlényegülés kapujában állunk, rajtunk múlik, hogy mit döntünk, mit választunk. A mindenki felemelkedik egy tévhit. Mindenkinek magának szükséges kiépítenie a fénytestet, amihez időre és önmagunkra-figyelésre, blokkjaink, régi beidegződéseink oldására van szükség és az Egyetemes Szeretet elfogadására.
Aki megcsömörlött a földi léttől, azok nem az ötödik dimenzióba fognak kerülni, mert nem az a cél, hogy megutáljuk a földi létet, és azt mondva, na nekem ebből elég volt, irány a magasabb létforma, ez nem lehetséges. Az anyag átszellemesítése a feladat, nem az anyagi sík elutasítása. Pláne nem lebecsülése.
Mennyei Atyátok azért teremtette, hogy itt a földi életben meg tudjuk tanulni az Egyetemes Szeretetet. Békében élni magatokkal és a körülöttetek élőkkel, beleértve az állatokat, növényeket, minden földi létformát. Átszellemiesíteni az anyagot úgy lehet, hogy a földi itt tartózkodásotok idején a tudatos élettel, nagyobb odafigyeléssel a szeretetet megélve, megvalósítva azt a földi létet, amire egy-egy inkarnáció adatik. Ma már nagyon lelassult ez a folyamat, mert hiába döntöttek úgy sokan a leszületés előtt, hogy ők a hazafelé vezető utat választják, ez a, ha törik, ha szakad megyek, ez nem az a ráutaló magatartás.
A "feledés poharát" mindannyian kiittuk a testbe költözéskor, de ma már egyre több gyerek képes visszaemlékezni arra, hogy ő valami céllal született, az életének értelme és célja van. Van, ahol olyan a családi beállítódás, hogy sikerül megőriznie valamennyit ebből az adottságából. Nekik van a legnagyobb szükségük biztatásra, bizalomra, hogy merjék használni "rejtett képességeiket". A felnőtt lakosság itt a Duna-medencében lassan abban se hisz, amit lát, nem, hogy az újszülött "rejtett képességeiről" nincs tudása, de a legnagyobb gondot az okozza, hogy a saját lelkével sincs kapcsolata. Persze bennük is ott a lélek a testben, de eluralkodott az "egyszer élünk", felelősség vállalása nélkül lehet pusztítani, irtani embert, fát, állatot. Karmikus jóvátételre nekik is lesz lehetőségük, de ehhez még nem lehet tudni, hogy mikor jutnak el arra a szintre, amikor ez számukra lehetőség formájában megadatik. OM, AMEN."

Forrás: Ezoporta magazin